Nemrég valaki azt mondta nekem, hogy a Harvard és a Yale egyetemek legnépszerűbb órái a boldogságról szóltak.
Ez a látszólag ártalmatlan statisztika rám ragadt. Az összes dolog közül, amire a tanulók összpontosíthatnak vagy tanulhatnak, miért boldogság?
Ahogy arról korábban írtam, beszéltem egyetemi elnökökkel, akik leírják a szorongás és a depresszió járványos szintjét az érkező hallgatók körében. A szenvedés járványa. Talán így a tanulók kezelhetik ezeket az érzéseket. Azt remélem azonban, hogy ezek a diákok, a holnap jövőbeli vezetői valami mélyebbre nyúlnak majd.
Ezeket az órákat a Harvardon és a Yale-en neves tudósok, Arthur Brooks és Laurie Santos tartják. Nagyon tisztelem mindkét gondolkodót és Még Laurie podcastjának is vendége voltam, tehát semmilyen módon nem áll szándékomban becsmérelni a munkájukat.
De egy idézet Simon Sinek barátomtól jobban összefoglalja a gondolataimat:
„Amikor segítünk magunkon, megtaláljuk a boldogság pillanatait. Amikor segítünk másoknak, tartós beteljesülést találunk.”
Más szóval, nem lenne jobb, ha a nézőpontunkat „én”-ről „mi”-re változtatnánk?
Íme egy idézet egy érdekes cikkből Ráfutottam a neten:
Ha a boldogság helyett a beteljesülésre törekszik, természetesen örömhullámokat fog kapni az utazás során. Ezek a csúcsok sokkal magasabbak lesznek, mint a magasabb fizetések hajszolása vagy egy szelet sütemény elfogyasztása során tapasztaltak, mert mindegyik jelentéshez és célhoz kötődik.
Végső soron a boldogság az utazásban rejlik, nem a célban. Ha rájössz, hogy a boldogság nem a végső cél, hanem az ideális éneddé válás felé irányuló törekvés mellékterméke, képes leszel abbahagyni a boldogság hajszát… és csak maradni.
Barry-Wehmillernél a beteljesülés egy szó. Az igazi emberi vezetés azt jelenti, hogy gondoskodunk arról, hogy csapatunk tagjai biztonságban érezzék magukat, gondoskodjanak róluk, majd hazamenjenek, tudva, hogy kik ők és mit csinálnak, az számít. Nem akartuk, hogy csapattársaink csak „boldogok” legyenek. Valami többet akartunk nekik. Ha szülő vagy, ugyanazt akarod a gyerekeidnek is. Azt akarja, hogy biztonságban érezzék magukat, jól érezzék magukat és gondoskodjanak róluk. Azt akarod, hogy értelmes és céltudatos életet éljenek. És azt akarja, hogy érezzék, fontosak.
Isaac Prilleltensky professzor szerint, az számít, hogy értékesnek érzi magát és hozzáadott értéket. Értéknek érezni azt jelenti, hogy elismerik, értékelik, elfogadják és látják. De ennél többről van szó, mondja:
Az emberek értéket akarnak teremteni. Az emberek hozzá akarnak járulni. Ezt látod a gyerekekben, amikor megtanulnak autonóm emberi lények lenni, amikor táplálni akarják magukat, amikor önállóan akarnak csinálni dolgokat, amikor választani akarnak. És később az életben, amikor mindannyian szeretnénk hozzájárulni, nem csak magunknak, hanem azoknak, akiket (mi) szeretünk, a munkához és a közösséghez. Kiderült tehát, hogy értéket adni, változást elérni önmagadban és másokban is az emberi lények alapvető tulajdonsága. És ahhoz, hogy úgy érezd, számítasz, valóban meg kell tapasztalnod, hogy értékesnek érzed magad, és meg kell tapasztalnod, hogy értéket teremtesz.
Az értelmes munka, amely lehetővé teszi számunkra, hogy lássuk az általunk hozzáadott értéket, úgy érezzük, fontosak vagyunk, és ez boldoggá tesz.
Ez a valóban emberi vezetés lényege. Ezen keresztül nap mint nap arra törekszünk, hogy tartalmas munkát alkossunk csapattagjaink számára. Gondoskodó, erőt adó környezetet ápolunk, amelyben embereink összejöhetnek, hogy megosszák egyéni ajándékaikat – hogy szenvedélyüket összevegyék képességeikkel – értéket teremtve maguk, mások és a szervezet számára. Segítünk nekik meglátni azt az örömet és boldogságot, amely a közös elképzelésünk megvalósításából fakad.
A Galluptól hosszú évek óta idézett statisztika azt mondta nekünk, hogy a világ első számú boldogságforrása a jó munka, az értelmes munkavégzés olyan emberekkel, akiket szeret.
A társaságunkban tanított törődési készségeinknek: az empatikus meghallgatásnak, mások felismerésének és ünneplésének, valamint a szolgálati kultúrának köszönhetően elkezdtük látni a fontos környezet megteremtését. Beteljesülést szül, ha másokat valaki értékes gyermekének tekintünk azáltal, hogy nem ítélkezünk, hanem megértünk, elismerjük őket jóságukért és megtanuljuk, mit jelent mások szolgálatában lenni.
Aztán amikor a gondozási tartományunkban lévő emberek elégedettnek érzik magukat az otthonuktól és családjuktól távol eltöltött idő alatt, stressz helyett inspirációt és energiát kapnak. És amikor szeretteikkel és közösségeikben vannak, osztják ezt az érzést.
És a boldogság ezen az úton történik. Nem ez a cél vagy a cél.
Azt javasolnám a mai hallgatóknak, hogy a boldogság keresése nem válasz a szenvedés járványára. Szedhetünk gyógyszert az állapot tüneteinek kivédésére. De nem inkább teljesen megjavítjuk az állapot forrását, hogy a tünetek eltűnjenek?
Továbbá, ha a sajátunk helyett mások szükségleteit próbálnánk kielégíteni minden egyes napi találkozás során, az teljesen megváltoztatná társadalmunk interakcióját.
Amikor tisztelettel bánunk az emberekkel, tiszteletben tartjuk méltóságukat, és olyan lehetőségeket teremtünk, amelyek révén kiaknázhatják potenciáljukat, és megbecsülik őket, akkor azzal a céllal indulnak ki ebbe a világba, hogy értelmes, céltudatos életet éljenek, és mások szolgálatában éljenek. Felforgathatjuk a lencsét, és megváltoztathatjuk a perspektívát egy én-központú világból egy mi-központú világgá.
Amit nagyon szeretnék látni iskoláinkban, az az, hogy ne a boldogságra összpontosítsanak, hanem a másokkal való törődés készségeire összpontosítsanak, ami kiteljesedést hoz számunkra. Értelmet hoz nekünk. Segít megérteni, hogyan érezhetjük magunkat megbecsültnek, és hogyan adhatunk hozzáadott értéket. Segít nekünk érezni, hogy fontosak vagyunk, és segít abban, hogy mások is így érezzék.
Amikor megteremtjük a fontosság érzését, az egyik melléktermék a boldogság. De ami még ennél is fontosabb, amikor a nézőpontunkat az én-központú világból egy mi-központúvá változtatjuk, akkor valami sokkal nagyobbat hozunk létre, mint mi magunk. Olyan világot teremtünk, ahol az emberek őszintén törődnek egymással!
Ha a perspektívánkat „én”-ről „mi” felé toljuk, akkor olyan világot teremthetünk, ahol Mindenki Ügyek.