Jack Ma-t, az Alibaba Group ügyvezető elnökét egyszer egy CNN-sztori idézte: "30 év múlva valószínűleg egy robot lesz a címlapon.
Time magazin mint a legjobb vezérigazgató… A robotok gyorsabbak és racionálisabbak, mint az emberek, és nem ragadnak bele az érzelmekbe – például ha dühösek a versenytársakra.”
Nem ragadnak bele az érzelmekbe? Gyorsabb és racionálisabb? Érdekes, hogy minden jelentősebb ipari innováció egyre távolabb visz minket az érzelmektől, illetve az ember-ember interakciótól. És ez nem az iparosodás vagy a haladás elleni ellenállás kérdése, hanem annak felismerése, hogy mi történik, amikor elkezdjük eltávolítani az embereket az egyenletből az üzleti életben – apránként, apránként. És ezzel megtagadjuk tőlük az egyik legalapvetőbb szükséglet, a kiteljesedés lehetőségét.
Egy régóta idézett Gallup-statisztika szerint a boldogság első számú meghatározója világszerte a jó munka. Íme egy másik Gallup-idézet visszhanggal, ezúttal egy friss rovatból:
…a nagy amerikai álom a jó állás, és az elmúlt években Amerika nem tudta jobban megvalósítani ezt az álmot, mint a közelmúltban bármikor. A jó munka az egyén elsődleges identitása, önértéke, méltósága – ez határozza meg a barátokkal, a közösséggel és az országgal fenntartott kapcsolatot. Ha nem sikerül olyan jó munkát végeznünk, amely megfelel az állampolgárok tehetségének, képzettségének és tapasztalatának, meghiúsítjuk a nagy amerikai álmot.
Hogyan jutottunk el idáig? Még jobb, ha feltehetjük magunknak a kérdést, hogyan és mikor kezdett kudarcot vallani az üzleti életben betöltött szerepünk „a nagy amerikai álom”.
Ha megnézzük az ipari forradalmat, amikor Henry Ford elkezdett T-modelleket gyártani, a tömeggyártás a tömeggyártásról szólt. Nem az emberi méltóságról vagy az emberi növekedésről volt szó.
Sok gazdasági haszna volt. Nagy elismerést adunk az ipari forradalomnak, hogy megemelte az életszínvonalat hazánkban, ami nem rossz. A kis közösségekhez autó-, cipő- és készülékgyárak érkeztek.
Henry Ford meglehetősen jól fizette az embereket, ahhoz képest, amit egy farmon meg tudnának keresni. De vettünk egy gazdát, akinek mestersége volt, és büszke volt a mesterségére (bár ez is kiszámíthatatlan bevételi forrás), és munkát adtunk neki egy gyárban. És a szakmájában vagy a farmon dolgozó kézművesből lett, és felvittük egy szerelőszalagra, ahol 15 másodpercenként felrakott egy agysapkát.
Aztán megmértük, milyen gyorsan tette fel azokat a hubcaps-okat, és arra gondoltunk, talán 12 másodperc alatt rá tudjuk venni erre. Miért? Nem azért, hogy értelmesebb szerepet teremtsünk ennek a férfinak vagy nőnek, hanem azért, mert több pénzt akartunk keresni. Csökkenteni akartuk a költségeinket, hogy az emberek több autót vásároljanak. Beleszerettünk a tömegtermelésbe és az általa teremtett gazdagságba.
És mivel a vagyonteremtésre összpontosítottunk, és nem az emberekre, szakszervezetek jöttek létre, hogy megvédjék az általunk alkalmazott embereket, mert jobban érdekeltek minket termékeink és ügyfeleink, mint embereink.
Valamikor a cégek annyi pénzt kezdtek keresni, hogy megengedhettük magunknak, hogy kedvesek legyünk az emberekkel, mert szükségünk volt rájuk a piaci kereslet kielégítéséhez. Nyaralási időt és juttatásokat adtunk nekik, mert versenyezni kellett a képzett tehetségekért. De ahogy korábban, most sem azért tettük, hogy javítsuk az ember életmódját, hanem azért, mert szükségünk volt rá, hogy terméket és vagyont termeljenek.
Az 1950-es években és az 1960-as évek elején Amerika hirtelen egyre nagyobb nemzetközi versennyel nézett szembe. Az ő áraik alacsonyabbak voltak, mint a mi áraink. Miután ez megtörtént, úgy döntöttünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy óránként 15 dollárt adjunk ennek a szakképzett összeszerelőnek Evansville-ben (Indiana) vagy Toledóban (Ohio állam).
Nyereségünk fenntartása és a versenyzés érdekében jól fizető állásokat kezdtünk áthelyezni olyan helyekre, mint Mexikó, majd Brazília. Az evansville-i és toledói gyárakat felhagyták. Most ezeket a munkákat Kínába helyeztük át, mert folyamatosan keressük azt a személyt, aki jóval kevesebbért dolgozna, mint az előző.
Végül az árversenyesebb importtermékek jó vagy jobb minőségűek voltak. Így hát elmentünk a tengerentúlra, hogy tanulmányozzuk az ipari folyamatok fejlesztésével kapcsolatos innovációkat, például a Toyota Lean-jét. De még egyszer mondom, soha nem az ember élményének gazdagítása volt, hanem a pazarlás megszüntetése. Soha nem arról volt szó, hogy az emberek teljes mértékben kifejezhessék ajándékaikat.
Ez az a darab, amelyet az üzlet elveszített, és ezt a darabot találtuk meg Barry-Wehmiller-i utunk során. Az emberek csodálatos dolgokra képesek, ha megadjuk nekik azt a környezetet, amelyben felfedezhetik, fejlődhetnek, megoszthatják egymással, és megbecsülhetik ajándékaikat. Olyan lehetőségeket teremtünk, amelyeken keresztül kiaknázhatják potenciáljukat, és megbecsülhetik őket ezért az üzleti életben, így tudjuk helyrehozni a megromlott amerikai álmot.
Egy idézet a CBS News nemrégiben megjelent cikkéből, amely a New York Times közvélemény-kutatására hivatkozik:
… Csökken azoknak az amerikaiaknak a száma, akik még mindig hisznek az amerikai álomban. 72 elején, a pénzügyi válság legrosszabb idején 2009 százalék volt, tavaly decemberben pedig 64 százalék, a javuló gazdaság ellenére… A másik oldala annak a hírnek, miszerint az amerikai álomba vetett hit 64 százalékra csökkent, az, hogy 64 százalék – az amerikaiak közel kétharmada – még mindig hisz egy olyan ötletben, amely gyakran sokkal többről szól, mint a pénzszerzésről.
Az emberek hinni akarnak. Vezetőként a mi felelősségünk, hogy az amerikai álmot valóra váltsuk. Ezt úgy tehetjük meg, ha eltávolodunk a részvényesi értékre való összpontosítástól, és olyan vezetési gyakorlatok felé törekszünk, amelyek olyan környezetet teremtenek, ahol az emberek lehetőséget kapnak ajándékaik teljes kinyilvánítására. Egy olyan környezet, ahol az emberek úgy érzik, hogy megbecsülnek azért, amilyenek és amit csinálnak, mivel közösen törekszünk egy olyan vízióra, amely értéket teremt minden érdekelt fél számára.
Az üzlet lehet a legerősebb jó erő, ha egyszerűen törődne azokkal az életekkel, amelyek lehetővé teszik. És ez nem fog megtörténni a robot-vezérigazgatókkal.