Néhány éve az egyik unokám érettségijén vettem részt.
Gyönyörű helyen ültünk a feleségemmel, Cynthiával, és néztük, amint az unokám sétál a folyosón a mintegy 150 diákkal. Mindenki nagyon büszke volt a gyerekére. Mindenki örült annak, hogy gyermeke az ország egyik legjobb középiskolájába járhatott, és örült a gondolatnak, hogy egy jó főiskolára, egyetemre jár majd.
Mindenki tapsolt, és alig várta, hogy gyermekei belépjenek a nagyobb világba, de én másképp reagáltam. könny szökött a szemembe.
E fiatalok közül sok olyan munkahelyen fog szembesülni, ahol nincs gondoskodás. Sokan olyan menedzserekkel találkoznak majd, akik irányítják, nem pedig vezetik őket. Sokukat pusztán az általuk betöltött funkciónak tekintik – ő mérnök, ő postahivatalnok, gépész –, nem pedig értékes emberi lényeknek. Aggodalmam az, hogy nem teremtettünk olyan világot, ahol lehetőségük lesz arra, hogy azzá váljanak, amilyennek kellett lenniük.
Könny szökött a szemembe, de remény van a szívemben. Bízom benne, hogy egy napon az emberek megértik a valódi vezetést, és munkahelyeink a gondoskodás helyeivé válnak. Ez az a munka, amely iránt elkötelezett vagyok, és ez az a munkahely, amelyre a Barry-Wehmillernél nap mint nap vágyunk.
Néhány héttel ezelőtt abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy beszédet mondhatok a Colorado Mountain College-ban. Feladatot adtam azoknak a hallgatóknak, hogy előrehaladva abban mérjék sikereiket, ahogyan mások életét érintik. Így teremtjük meg ezt a jobb világot, egy-egy emberrel. Amint ezek a fiatal diplomások vezetőkké válnak, emlékezzenek erre a vádra.
Beszédemet itt nézheti meg: